Fotel
2017/10/30 | Zoli
Körülbelül
ötven évvel ezelőtt az átlagos háztartásban, otthonokban nem volt fotel, vagy
kanapé. A felső tízezerben lehetett, de a középosztály és a paraszti réteg
egészen biztosan nem birtokolta ezeket a darabokat. Nekünk se volt. Ültem a
kárpit nélküli széken, a sámlin a kiskályha mellett, a sezlonon, vagy a lépcsőn
a ház előtt. Nem volt kívánatos a sok ülés, nem marasztaltak a kényelmes
szivacs betétek, az öblös ölelés, meg egyébként is, mindig volt valami
izgalmas, valami csinálós. Gondolkodom, hogy a fotel, az egy, két és három
személyes kanapé hogyan járult hozzá a természetestől való eltávolodáshoz.
Volt-e jelentősége abban, hogy nem ment ki az ember a kertbe, csak egyre
ritkábban, inkább keresett magának valami ülős elfoglaltságot? Nem volt kedve már
egy kis gazoláshoz, mert a kényelem, a kellemes puha ülőfelület ott marasztalta?
Hogyan járult hozzá hátsó felünk a háztáji gazdálkodás megszűnéséhez? Mintha
egy megállíthatatlan, egymásra épülő folyamat lenne: szinte egyszerre érkezett
meg közép-európai civilizációnkba a fotel, először még fel kellett állni a tévé
kapcsolásához, most már az is ülve megy, növekedtek a koncentrált termelési
területek, megjelent a mirelit áru, a csirkék még bírták egy darabig, aztán
érkeztek a csak mellből álló szárnyasok a boltok polcaira. Aztán lett egy
kisasztal a fotel mellé a gyógyszereknek. Mi meg (kivételek persze vannak)
ülünk és bár emberi gyarlóság a kényelem keresése, de beszív minket a fotel.